Bevezetés

A második világháború végén, 1944 karácsonyától az Operaház nem tartott előadásokat. Pincerendszerét óvóhelyként használták, és a személyzet tagjain kívül is sokan húzódtak meg itt az ostrom idején; közülük a legprominensebb személyiségek talán Kodály Zoltán és felesége voltak.

Az ostromot az épület szerencsére viszonylag kevés sérüléssel vészelte át, a nézőtere pedig majdnem teljes egészében épségben maradt. Így a szovjet csapatok bevonulását követően - a kezdeti nehézségek után - az Operaház a budapesti színházak közül az elsők között kezdte meg működését.

A művészi munka a háború utáni első igazgatóság, az úgynevezett „direktórium" irányítása alatt indult meg. Ennek

és voltak a tagjai. Őket 1945. február 1-jén nevezte ki a Nemzeti Tanács az Operaház élére, de természetesen nem elhanyagolható tényező az sem, hogy a testületet a szovjet városparancsnokság is elfogadta. 1945 áprilisának végén azonban különféle belső ellentétek miatt a direktórium lemondott, és innentől kezdve Komáromy Pál egyedül igazgatta tovább az intézményt.

1946 augusztusának elején

a művészeti tanács tagjaként értekezletet hívott össze a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztériumban, amelyen és Tóth Aladár vettek részt. Ezen az értekezleten jelentette be Pátzay, hogy Tóth Aladárt nevezi ki az Operaház élére. Tóth Aladár 1946 szeptemberében foglalta el az Operaház igazgatói székét.

A háború után meghirdetett kultúrpolitika szellemében jószerivel azonnal megkezdődött az Operaház új „tömegbázisának" kiépítése is, aminek jegyében már 1945-ben megszületett az „új közönség" fogalma, amely elsősorban a két munkáspárt kulturális propagandájában kapott teret; a Szociáldemokrata Párt például az 1930-as évek második felében megrendezett munkáselőadások hagyományát kívánta folytatni.

Tóth Aladár igazgatásának kezdetétől fogva egyik legfontosabb feladatának tekintette ennek az úgynevezett „új közönségnek" a meghódítását. Úgy vélekedett - és hitvallása, nyilván nem véletlenül, tökéletesen egybecsengett az aktuális kultúrpolitikával -, hogy az opera műfaja korábban csupán a „kiváltságos kevesek" kultúrájának számított. Éppen ezért minél szélesebb társadalmi alapokra akarta helyezni a - döntően „munkás" és „ifjúsági" - előadásokat, hogy ezek révén teremtse meg az „új közönséget". Vagyis a második világháború után a közönség (a társadalom) minél szélesebb rétegeit kívánták bevonni az úgynevezett magaskultúra fogyasztásába. Az „új közönség" összetétele ennek jegyében elég vegyes volt, de mivel szervezésében legnagyobb intenzitással a munkáspártok vettek részt, mint munkás-közönség vonult be a köztudatba.

A közönség mozgósításának fontos és hatékony eszköze volt a jegyárak leszállítása, de még inkább az úgynevezett akciós előadás. Ez olyan, speciális közönségcsoportnak rendezett előadás volt, amelynek belépőit nem piaci úton „értékesítették", hanem például valamelyik párt a szakszervezet közreműködésével adta el a jegyeket. Természetesen az akciós rendszer bevezetése is „kultúrpolitikai okokból" vált szükségessé. Az olcsó jegyár önmagában ugyanis nem volt elég az „új közönség" mozgósításához. A kultúrpolitika ugyanakkor mindent megtett azért, hogy az új közönségréteg korábbi kulturális hátrányait leküzdje. Természetesen nincsenek konkrét adatok arról, hogy például a munkásság mennyire igényelte a találkozást az opera műfajával. Az azonban már számokkal is igazolható, hogy az Operaház látogatottsága a háború után fokozatosan növekedett. Úgy tűnik, hogy ezen a téren is, mint minden más területen, az volt a cél, hogy viszonylag rövid idő alatt felépítsenek egy új szociális és kulturális struktúrát. Ez az elképzelés azonban a legkevésbé sem vette figyelembe a tömegek tényleges kulturális igényeit, ízlését.

Az eredeti elképzelés (a nép „fölemelése" a magas műveltség műfajaihoz, így az opera műfajához is) főként a korabeli társadalmi-gazdasági helyzetből adódott. Az 1945 utáni politikai változások megszüntették a tömeges kultúrafogyasztás előtt álló akadályokat (részben az anyagiakat is) és megnyitották az utat a modern tömegkultúra előtt. Ennek egyik tényezője volt az operaházi nézőszám-emelkedés - az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy erre a magyar operakultúrának akkoriban szüksége is volt.

Ha azt a kérdést vizsgáljuk, hogy a magas „népkultúra" kialakítására törekvő kulturális stratégiában miért kapott az Operaház ilyen fontos szerepet, többféle következtetésre is juthatunk. Az egyik az, hogy Magyarországon a kultúrpolitika is a szovjet mintát követte, és az orosz-szovjet kultúrában fontos helye volt a 19. századi romantikus operakultúrának. Emellett presztízs-okok is magyarázták az opera (és az Operaház) előtérbe állítását. Az új káderréteg számára az opera, az „Operába járás" azt szimbolizálhatta, azt támasztotta alá, hogy elfoglalta a régi középosztály helyét, az új közönségréteg szemében pedig talán a társadalom demokratizálódásának a bizonyítéka volt.

Az Operába járó egyre nagyobb létszámú és társadalmilag is változatos összetételű közönség jelenléte feltétlenül sikert jelentett a korszak kultúrpolitikája számára. Ezt az időszakot sokan a magyar operajátszás hőskorszakának is tekintik, annak ellenére, hogy nem teljesedett be a kultúrpolitikának az az elvárása, hogy a magaskultúra kiváltsa a „selejtesnek" tartott műfajokat. A társadalom kulturális fogyasztásának differenciálódása megmaradt, és újratermelődött, vagyis a szó szoros értelmében nem alakult ki népopera.

Az alábbiakban közölt dokumentumok segítségével a fentebb vázolt folyamatokat egy-egy konkrét példán keresztül szeretném megvilágítani. A Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat

pl. azért fordult az Operaházhoz, hogy a Sevillai borbély előadásához kellékeket, ill. egy kellékest bocsásson rendelkezésre ahhoz az előadáshoz, amelyet a Székesfővárosi Zenekar és a Magyar Állami Operaház művészei adtak az említett cég dolgozóinak. Az opera ugyanúgy, mint az operett szabadtéri előadásokon, filmen, rádióban, és hangversenyeken is nagyon népszerű volt ebben az időszakban. Az operaműfaj populáris darabjai akár díszlet nélkül előadva is kelendőek voltak. Így született meg a „hakni". Az énekesek az operaházon kívül, népszerű darabokkal léptek fel, különféle koncertek formájában megrendezett előadásokon. A vidéki haknikon a közönség összetételében magas volt a fizikai foglalkozásúak aránya. A tatabányaiak a segítséget meg is kapták, amit a köszönőlevél tanúsít: ebből az is kiderül, hogy a dolgozók „új, nemes irányokat" tapasztalhattak meg.

A második példa egy látszólag hasonló, valójában azonban egészen más jellegű „szerepvállalását" villantja fel a háború utáni Operaháznak. A második világháború után ugyanúgy, mint a többi szocialista országban, Magyarországon is fontossá vált a női egyenjogúság kérdése és társadalmi feltételeinek megteremtése, nem véletlen, hogy erre az időszakra tehető a nők munkavállalásának elterjedése is. A kommunista párthoz ezer szállal kötődő, hangoztatott céljai mellett politikai küldetéssel is rendelkező Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ) sok más mellet egyik fontos feladatának tekintette a kultúra terjesztését a dolgozó nők körében. Az MNDSZ helyét meglehetős pontossággal jelöli ki, hogy főtitkárként nem más, mint Rajk László felesége, Földi Júlia (később egyébként Tildy Zoltánné helyett az MNDSZ elnöke) köszönte meg levélben az Operaház vezetésének, hogy az MNDSZ kongresszusához kötődően egy operaházi díszelőadásra is sor került, ami nem meglepő, hiszen Komáromy Pál a kérést - támogatólag - maga terjesztette fel az illetékes tárcavezetőnek, Keresztury Dezsőnek.