I. világháború: A német haderő lerohanja Belgiumot, hogy megindíthassa támadását Franciaország ellen. Válaszul Nagy-Britannia hadat üzen...Tovább
"Ércnél maradandóbb"
„Az emlékmű ebben az esztendőben semmi körülmények között nem lesz kész, mert az öntéstechnikailag lehetetlenség, annál is inkább, mivel a "Géniusz" gipszmodelljeivel a Fischer testvérek legjobb esetben karácsony táján készülnek el. Ha tehát a műemlék felavatásánál el is tekintenénk egyelőre a "Fáklyás" és a "Sárkányölő" szobrok felállításától, a műemléket ebben az esztendőben akkor sem lehet felavatni, mert jelenleg csupán a felállítandó "Katona" szobrot öntötték teljesen le, ennek az összeállítása, valamint a helyszínen való felállítása is legalább 4 hetet fog igénybe venni.”
Bevezetés
1945 után az új politikai hatalom kiemelt feladatának tekintette a közterek politikai-eszmei tartalommal való megtöltését. A korszak jellemző köztéri alkotása a politikai emlékmű, amelynek alakja többnyire optimizmust és dinamizmust sugározva egy szebb jövő bíztató ígéretét hirdette. A politikai emlékműveknél a hangsúly nem annyira az esztétikumra, mint inkább az aktuális politikai-ideológiai tartalomra helyeződött.
A megrendelő lehetett magánszemély vagy maga az állam, de az engedélyező - a társadalmi nyilvánosság, illetve a nagy anyagi ráfordítás igénye miatt - mindig a mindenkori politikai hatalom volt.
A szovjet emlékművek felállítása része volt a Szovjetuniónak fizetendő háborús jóvátételnek. Az orosz katonai hatóságok kívánságára létesítendő emlékművek sorába tartozik a Gellért-hegyi szovjet emlékmű is.
1945. január 27-én a Budapesti Nemzeti Bizottság - Varga Bélának, a Független Kisgazdapárt társelnökének, javaslatára - pályázatot hirdetett a "Vörös Hadsereg katonáinak hősiessége megörökítésére."
Ugyanebben az időben Vorosilov marsall a Városligetben autójából kitekintve felfigyelt egy szoborra. A szobor Kisfaludi Stróbl Zsigmond Íjász című alkotása volt. Rövid időn belül felkérte a művészt, egy szovjet hősi emlékmű elkészítésére. Stróbl ebben az ügyben először Vörös János honvédelmi miniszterrel tárgyalt. 1945. szeptember 1-én pályázat kiírása nélkül a kormánytól megbízást kapott az emlékmű elkészítésére.
A művész emlékirataiban így ír erről: "Csodálatos érzés volt, hogy újra dolgozhatok! És lehet-e szebb feladat, mint életünk, népünk megmentőinek, felszabadítóinak, azoknak, akik értünk pusztultak el, hősi emlékét kőben, bronzban megörökíteni. Több vázlatot készítettem. A marsall gyakran meglátogatott és élénken részt vett a tervek kialakításában. Mielőtt azonban a vázlatokat elfogadták volna, helyszíni szemlét tartottak de a kijelölt helyszínek közül egyiket sem tartották alkalmasnak az emlékmű számára.
Rövidesen közölték, hogy az emlékmű felállításának helyét a Gellért-hegy ormán jelölték ki. Ez természetesen új terv elkészítésére kötelezett. A helyszíni szemlén megjegyeztem, hogy ezt a hegyoldalt itt fenn alaposan át kell építeni, és ez igen sok pénzbe kerül.
Ezzel ne törődjék - válaszolt Vorosilov - csak dolgozzon, a többi a mi gondunk!"
Megjegyzendő - s erről Stróbl "elfelejtkezik" - hogy a készülő emlékmű főalakját a művész már korábban megformázta. A későbbi "Géniusz" Horthy István kormányzóhelyettes ismert halálos légiszerencsétlensége után, az ifjabb Horthy emlékére készült, s ezt emelték be a szoborcsoportba.
A tervezés és a kivitelezés munkálatait 1946. augusztus 10-ig a Honvédelmi Minisztérium irányította.
A Gazdasági Főtanács 1946. augusztus 3-i 6447/1946. sz. határozata alapján a munkálatok irányítása átkerült az Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium felügyelete alá.
Hiába született meg a végső határozat, sem a minisztérium, sem a főváros nem tudta vállalni az emlékmű kivitelezését. A Minisztertanács úgy döntött, hogy a kivitelezés költségeit az állam vállalja. Erre 2 800 000-Ft-ot különítettek el. Ez az összeg azonban csak valamennyi tárca 1946-47. évi beruházási és magasépítési költségvetési hitelkerete terhére volt biztosítható.
1946 elejére alakult ki az emlékmű végleges formája, melynek kialakítása a szovjet igényeknek megfelelően történt. Ehhez Vorosilov marsall Moszkvából Budapestre kérette az emlékmű-tervezetek megtekintésére Geraszimov szovjet festőművészt, és Jofán szovjet műépítészt.
Az alapkőletételre 1946. április 4-én került sor. Orosz részről a mű befejezését először 1946. december 15-re irányozták elő. Végül a Géniusz 13,5 méter magas szobrát, orosz kérésre 1947. február 23-ra, a Vörös Hadsereg születésnapjára állították fel.
1947. április 5-én pedig felavatták a teljes emlékművet.
A hatalmas Géniusz fájdalmas, de egyúttal meghatott mozdulattal emeli a dicsőség pálmáját a hősi halált halt szovjet katonák emléke fölé. Előtte a szovjet katona 6 méteres bronz alakja, kezében zászlóval, arcán a győztes nyugodt, öntudatos kifejezése. A talapzaton elhelyezett fáklyával rohanó ifjú jelképesen a fényt, a világosságot, a szabadság eszméjét, a másik küzdő alak a fasizmus felett aratott diadalt fejezi ki. A két oldalt lévő dombormű a szovjet magyar találkozást és a lendületes országépítést ábrázolja. A hátul elhelyezett katona hősi halált halt bajtársainak porai felett áll őrt.
Az emlékmű ott állt a hegy szirtjén, hogy hirdesse a szovjet katonák hősiességét és a magyar nép háláját, amint ezt a felirat is bizonyította: "A felszabadító szovjet hősök emlékére a hálás magyar nép -1945."
1956 októberében a szovjet katona szobrát ledöntötték. Stróbl a szobrot újra megmintázta, és 1958. február 10-én visszaállították az emlékműre.
A rendszerváltozás után kérdésessé vált az emlékmű sorsa.
Az "üzenete" már aktualitását vesztette, kétségtelen tény viszont, hogy a pálmaágat feje fölé tartó Géniusz az elmúlt négy évtized alatt Budapest jelképévé vált. Végül megszületett a döntés, az emlékmű némi "kis" korrekcióval a helyén maradt. A szovjet katona szobrát 1992 januárjában eltávolították az emlékműről, és áthelyezték a Szoborparkba. A szovjet csillagot, a domborműveket és a feliratot szintén eltávolították. A szovjet csapatok kivonulásának első évfordulóján fehér lepelbe burkolták a Géniusz szobrát. Ezzel mintegy jelképesen, megtisztították a "múlt szellemétől" a jövő Szabadság-szobrát.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt augusztus 04.
1914
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent forrásközlő folyóiratunk, az ArchívNet idei harmadik száma. Friss lapszámunkban négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek témájukat és keletkezési helyüket is tekintve meglehetősen széttartóak: utóbbira példa, hogy a bemutatott források közül egyet Melbourne-ben, egyet pedig Rómában vetettek papírra – s ezek tematikailag is eltérnek egymástól. Előbbi egy résztvevő visszaemlékezése az 1933-as gödöllői világjamboree-ra, a másik pedig egy beszámoló olaszországi magyar kolónia helyzetéről.
Az időrendet tekintve Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) publikációja az első, amelyben az akkor zajló országos események helyi lecsapódását mutatja be levéltári források segítségével: az 1918–1919-es impériumváltások okozta, finoman szólva is turbulens időszakának tiszadobi eseményeit – külön kiemelve az Andrássy-kastély feldúlását – prezentálja írásában.
Várdai Levente (történész muzeológus, Janus Pannonius Múzeum) különleges forrásra hívja fel a figyelmét ismertetésében: ausztráliai kutatóútja során bukkant rá egy eseményen elhangzott beszéd leiratára, amelyben az 1933-as gödöllői cserkész világtalálkozó egy Victoria állambeli résztvevője tekintett vissza az eseményre. A közölt forrás nemcsak a jamboree mindennapjait, vagy épp az európai út állomásait írja le, hanem az is kiolvasható belőle, hogy az 1930-as évek ausztrál fiataljai számára milyen „kultúrsokkot” jelenhetett a magyarországi tartózkodás.
Már a hidegháborús időszakból közöl forrást Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus), amely azonban kötődik a második világháború lezárását közvetlenül követő időszakhoz. Kada Lajos 1952-ben az Amerikai Magyar Katolikus Liga kérésére állította össze jelentését, amelyben az olaszországi magyarok helyzetéről számolt be, akik között még nagy számban voltak olyanok, akik menekültként érkeztek az országba, és még ekkor is különböző táborokban éltek.
Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) ismertetésében olyan forrásokat mutat be, amelyek új információkkal szolgálhatnak Mindszenty József édesanyja, Kovács Borbála 1960-ben bekövetkezett halálával és temetésével kapcsolatban. Utóbbi esemény hozadéka volt, hogy a magyar külügyminisztérium fenyegető fellépése miatt az Associated Press és a Reuters tudósítói végül nem utaztak el a temetésre, amelyen amerikai követség tagjai nem, de francia és olasz diplomaták jelen voltak.
Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. július 23.
Miklós Dániel
főszerkesztő