I. világháború: A német haderő lerohanja Belgiumot, hogy megindíthassa támadását Franciaország ellen. Válaszul Nagy-Britannia hadat üzen...Tovább
A Marczibányi Alapítványtól az ORFI kialakulásáig
Az érdemes Irgalmasrend kezelése alatt álló budai Császár fürdő hévforrásainak páratlan vízbősége, általánosan elismert gyógyhatása, a legszélesebb körben elterjedt régi jó hírneve folytán hazánk egyik legértékesebb gyógykincsét képezi. […] Ma úgy az építmények, mint a belső berendezések annyira megrongált állapotban vannak, hogy nem csak hogy a hozzájuk fűzött kívánalmaknak nem felelnek meg, hanem már-már a zavartalan üzem folytatását is veszélyeztetik és az épület állagának további pusztulását vonhatják maguk után.
Bevezetés
A magyarországi gyógyfürdők tulajdonviszonyai 1945 előtt meglehetősen vegyes képet mutattak. A Margit-szigeti gyógyfürdő a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, a „Lillafüredi éghajlati gyógyintézet" a Földmívelésügyi Minisztérium, a Galyatetői gyógyfürdő a Pénzügyminisztérium, a Parád gyógyfürdő a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hatáskörébe tartozott, míg a Császár fürdő alapítványi formában működött, az Irgalmasrend kezelésében. A többi gyógyfürdő városok, alapítványok, részvénytársaságok, magánszemélyek tulajdonában volt.
1945 után a fürdők jogállása is megváltozott. A bankok államosítása után a bankok érdekeltségi körébe tartozó gyógyfürdők állami kezelésbe kerültek. A száznál több munkavállalót foglalkoztató cégekhez vállalatvezetőket rendeltek, majd nemzeti vállalatokká alakították át azokat. Az alapítványok megszüntetése után az ide tartozó gyógyfürdőket is államosították. A korábban egységes cégeket az államosítások után szétszedték, üzemeiket több vállalat között osztották meg.
Az ORFI létrejöttének előzményeit a 19. század elejére, a Marczibányi Alapítvány létrehozására vezethetjük vissza.
Marczibányi István (1752-1810) Csanád, Arad és Szerém megyei birtokos volt, 1780-ban a temesi kerületben tartományi biztos és királyi tanácsos, majd Csanád megyei alispán. Kora egyik jelentős mecénása. Alapítványt létesített magyar irodalmi művek jutalmazására, a Nemzeti Múzeumnak régiséggyűjteményt adományozott, támogatta a Ludoviceum, a későbbi Ludovika Akadémia létrehozását. Budán az Erzsébet-rendi apácák számára kórházat építtetett. 1806-ban a budai Császár fürdőt a közelébe eső házakkal együtt az Irgalmasrend számára megvette, majd pár hónappal később alapítványt hozott létre. „Az Istenes Szent Jánosról címzett tisztelendő irgalmas barátoknak, betegek eltartására, örök adománykép, tekintettel számukra és a szükségletekre, a most nemrég, folyó évi március hó 21-én 72 000 forinton megvett úgynevezett Császár fürdőt örök alapítványkép, tisztelendő Riediger Máté atyának, nevezett rend tartományfőnöke s általa az egész rend kezeihez oly módon engedjük át, hogy e fürdő jövedelméből annyi barát és beteg tartassék, amennyi csak tartható. Nehogy azonban e pontból különféle kérdések támadhassanak, minden egyes betegágyra évi 100 frt, minden egyes barátra évi 200 frt fordíttassék; továbbá, hogy a betegek kellő ápolásban részesülhessenek, minden 10 ágyhoz, a Főtisztelendő Tartományfőnök úrral megegyezvén, egy-egy szerzetest rendelünk."
1815-1817-ben felépült a rend kórháza, majd 1903-ban az új kórház. A 19. század végén, a Császár fürdő közvetlen szomszédságában megalakult a Szent Lukács Gyógyfürdő Rt. A vállalat a Magyar Országos Központi Takarékpénztár (MOKTÁR) érdekkörébe tartozott. A MOKTÁR 1946-ban beolvadt a Magyar Általános Hitelbankba, így a vállalat részvényei a Hitelbankhoz kerültek.
Az első világháború idején a „háborús állapot a fürdőző közönséget megcsappantotta", a Császár fürdő női uszodájának használatát átengedték a „Csonkított és béna katonákat gondozó bizottság" részére, jelentős összeget fordítottak a szegény betegek ápolására.
A Császár fürdő épületeinek, berendezéseinek állaga a háború után is folyamatosan romlott. Az Irgalmasrend az alapítvány tönkrement épületeinek, felszerelési tárgyainak helyreállítása érdekében államkölcsönért folyamodott. A minisztérium 1924-ben bizottságot küldött ki az alapítvány vagyontárgyainak megvizsgálására, és a bizottsági tagok igen lesújtó képet vázoltak fel a fürdőről. A későbbiekben megkezdődött a reumakórház felépítése. A második világháború azonban megakadályozta az elképzelések megvalósítását. A Császár fürdő egy részét ismét a sebesült, rokkant katonák rendelkezésére bocsátották.
A háborús pusztítások súlyos károkat okoztak mind a Császár fürdő, mind a Lukács fürdő ingatlanaiban, berendezéseiben. A bankok államosítása után állami kezelésbe került a Szent Lukács Gyógyfürdő Rt. is.
1949 áprilisában Rajki Béla, a Nemzeti Sportuszoda vezetője személyében vállalatvezetőt rendeltek ki a Császár fürdőhöz, majd a fürdőt Budapest, az 50 méteres sportuszodát és a 25 méteres női fedett uszodát pedig a Sporttelepek Nemzeti Vállalat tulajdonába adták.
Hamarosan újabb változás következett be. Az államosított Szent Lukács Gyógyfürdőt nemzeti vállalattá alakították és hozzácsatolták a Császár fürdőt. Néhány hónap múlva pedig megalakították az Állami Rheuma Kórházat.
1950. december 28-án megszüntették a Marczibányi István és a Mária-féle Császárfürdői Kegyes Alapítványt, vagyonát az Egészségügyi Minisztérium, Budapest főváros III. kerületi tanács végrehajtó bizottsága, a Sportlétesítmények Vállalat, a Fővárosi Gyógyfürdők és Gyógyforrások Vállalata között osztották meg.
1951 tavaszán az Állami Rheuma Kórház, a Lukács fürdő és az Országos Balneológiai Kutató Intézet összevonásával megalakult a Kunfi Zsigmond Utcai Állami Kórház, majd az intézmény neve alig egy év múlva Országos Reuma és Fürdőügyi Intézet lett. Az elkövetkező évtizedekben az ORFI újabb és újabb ingatlanokkal bővült.
Csaknem 50 évvel a megalakulás után nagy változás következett be az Intézet életében. 1991-ben törvény született a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről. E törvény alapján a kormány határozatokat hozott a Magyar Állam tulajdonában és az Országos Reumatológiai és Fizikoterápiás Intézet vagyonkezelésében lévő korábbi irgalmasrendi tulajdon visszaadásáról. 2000-ben az ORFI átadta épületei egy részét a betegápoló Irgalmasrend, illetve az 1903 óta működő Budai Irgalmasrendi Kórház (BIK) részére. (A politikai döntés által létrehozott kényszerű együttélés mindkét intézmény számára azóta is megoldhatatlan problémákat jelent.)
Az itt közölt dokumentumok a Népjóléti Minisztérium anyagában találhatóak. Az ORFI-ra vonatkozó legkorábbi irat 1905-ben keletkezett.
Az Irgalmasrend tartományfőnöke - „úgy is mint a Császárfürdői Kegyes Alapítvány kezelője" - rendszeresen küldte beszámolóit az illetékes miniszternek (a népjóléti és munkaügyi, majd a belügyminiszternek, 1945 után a népjóléti miniszternek). Évente készültek a jelentések az alapítvány működéséről, helyzetéről, a hadigondozásban betöltött szerepéről. 1924-ben átfogó összeállítás készült az alapítvány épületeinek, „felszerelési tárgyainak tönkrement állapotáról", 1930-ban ismertették az ingatlanok értékeit. Az iratanyag jelentős részét alkotják a reuma kórház tervezett építésével kapcsolatos dokumentumok.
Említést érdemel, hogy 1936-ban az Irgalmasrend nyilatkozatot tett az építkezésre kiszemelt telkek tulajdonjogáról. Eszerint „a Rend tudomásul veszi, hogy a Marczibányi István-féle alapítvány telkén létesítendő reuma kórház épületei [...] az alapítvány tulajdonai maradnak". A jövőben sem követelik, hogy „a szóban lévő telek tulajdonjoga a Rend nevére átirattassék." 2000-ben ezek a telkek is az Irgalmasrend tulajdonába kerültek.
Az 1945-1950 között keletkezett dokumentumok elsősorban az alapítvány háború utáni állapotáról és jogállásának átalakításáról tájékoztatnak.
Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt augusztus 04.
1914
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent forrásközlő folyóiratunk, az ArchívNet idei harmadik száma. Friss lapszámunkban négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek témájukat és keletkezési helyüket is tekintve meglehetősen széttartóak: utóbbira példa, hogy a bemutatott források közül egyet Melbourne-ben, egyet pedig Rómában vetettek papírra – s ezek tematikailag is eltérnek egymástól. Előbbi egy résztvevő visszaemlékezése az 1933-as gödöllői világjamboree-ra, a másik pedig egy beszámoló olaszországi magyar kolónia helyzetéről.
Az időrendet tekintve Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) publikációja az első, amelyben az akkor zajló országos események helyi lecsapódását mutatja be levéltári források segítségével: az 1918–1919-es impériumváltások okozta, finoman szólva is turbulens időszakának tiszadobi eseményeit – külön kiemelve az Andrássy-kastély feldúlását – prezentálja írásában.
Várdai Levente (történész muzeológus, Janus Pannonius Múzeum) különleges forrásra hívja fel a figyelmét ismertetésében: ausztráliai kutatóútja során bukkant rá egy eseményen elhangzott beszéd leiratára, amelyben az 1933-as gödöllői cserkész világtalálkozó egy Victoria állambeli résztvevője tekintett vissza az eseményre. A közölt forrás nemcsak a jamboree mindennapjait, vagy épp az európai út állomásait írja le, hanem az is kiolvasható belőle, hogy az 1930-as évek ausztrál fiataljai számára milyen „kultúrsokkot” jelenhetett a magyarországi tartózkodás.
Már a hidegháborús időszakból közöl forrást Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus), amely azonban kötődik a második világháború lezárását közvetlenül követő időszakhoz. Kada Lajos 1952-ben az Amerikai Magyar Katolikus Liga kérésére állította össze jelentését, amelyben az olaszországi magyarok helyzetéről számolt be, akik között még nagy számban voltak olyanok, akik menekültként érkeztek az országba, és még ekkor is különböző táborokban éltek.
Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) ismertetésében olyan forrásokat mutat be, amelyek új információkkal szolgálhatnak Mindszenty József édesanyja, Kovács Borbála 1960-ben bekövetkezett halálával és temetésével kapcsolatban. Utóbbi esemény hozadéka volt, hogy a magyar külügyminisztérium fenyegető fellépése miatt az Associated Press és a Reuters tudósítói végül nem utaztak el a temetésre, amelyen amerikai követség tagjai nem, de francia és olasz diplomaták jelen voltak.
Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. július 23.
Miklós Dániel
főszerkesztő