Archívum
Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) 1963 és 1988 között rendszeresen folytatott tárgyalásokat a Vatikánnal Budapesten, illetve Rómában. Az 1986-os és 1987-es tárgyalásokról készült beszámolók, jelentések az Agitációs és Propaganda Osztály iratanyagai között, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában találhatóak meg. A tárgyalásokon szóba kerültek érseki és püspöki kinevezések is. A dokumentumok bemutatják a pártállam és a Vatikán közötti tárgyalásokat, illetve az ÁEH működését, továbbá bepillantást nyerhetünk abba, hogy milyen formában folytak az egyeztetések Magyarország és a Vatikán között, valamint abba is, hogy minderről az ÁEH vezetője hogyan jelentett az Agitációs és Propaganda Osztálynak.
1916. július 13-án a Fiumei Kereskedelmi Bank sürgető hangvételű levélben fordult a Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához Pankl Jenő segédlevéltáros katonai szolgálat alóli felmentése érdekében. A fenti történet kapcsán néhány kérdés óhatatlanul felmerül. Először is az, hogy milyen szerepet töltött be egy egyszerű segédlevéltáros a bank életében, miért volt nélkülözhetetlen és megóvandó a tényleges fegyveres katonai szolgálat elől? Másodszor, vajon mi köze volt a Kamarának a pénzintézet személyzeti nehézségeihez, de még inkább a katonai ügyek elintézéséhez? A bank tájékozatlanságáról és tévedéséről, esetleg a Kamara túlfűtött ügybuzgalmáról, hatásköri terjeszkedésről lehetett szó, vagy talán teljesen más okok húzódhattak a háttérben?
A nyugat-magyarországi kérdés rendezése tárgyában 1921. október 13-án aláírt velencei jegyzőkönyv jelentősége abban rejlik, hogy azzal – a mindkét oldalon megmaradt rossz érzések dacára – sikerült tartósan ártalmatlanítani az első világháború utáni Európa lőporos hordóját. Van azonban a protokollnak egy olyan tartalmi eleme, amelyről kevésbé szokás megemlékezni.
A Mindszenty-szakirodalom gondosan számontartja, hány esetben nyílt elvileg esély Mindszenty bíboros menedéke kérdésének a megoldására. Az alábbiakban egy 1957-ben lezajlott eseménysorra szeretnénk felhívni a figyelmet. A végül sikertelennek bizonyult csapdát a magyar elhárítás állította Mindszenty számára 1957 januárjában, bő két hónappal az amerikai diplomáciai menedék kezdetét követően.
„Segítsetek! Ne vesszünk el a Hajdú-Bihari-pusztába!” Fájdalmas és kétségbeesett kiáltást keltezett a bihari szél 1959. július 24-én. A segélykiáltás – levél formájában – Debrecenből tartott a fővárosba, s azon belül is a József körútra, a Ruhaipari Tervező Vállalat postaládájába. A kézírás címzettje Nádor Vera, az akkori Magyarország elismert divattervezője, s a hazai divatélet egyik legképzettebb, legnagyobb tekintéllyel bíró alakja volt. Mi késztethette rá a levél szerzőjét, hogy ilyen hangvételű levelet írjon? Hiszen a hazai divat- és női lapok tanúsága szerint két éve már, hogy a divatkövetés terén markáns változás állt be az államszocialista Magyarországon, amely a mennyiség, s kiváltképp a minőség terén jelentett nagyobb ugrást a korábbi időszakhoz képest.
1900. április 29-én, Komárom északi városrészében lévő Városháza nagytermében alakult meg a Komáromi Football Club. 1905-ig a dél-komáromi katonai gyakorlótéren voltak a mérkőzései, ekkor azonban felépült hivatalos pályája az északi városrészben lévő Víztorony tövében. A trianoni békeszerződés után megszűnt a labdarúgás a déli városrészben és csak 1924 tavaszán alakult meg újra itt a KFC. 1931-ben felmerült egy új, minden igényt kielégítő sporttelep építésének a gondolata, amelyet 1933 szeptemberében adtak át, és amely 1944. október 7-én megsemmisült egy pusztító bombázás következtében. A város labdarúgóélete – a nehézségek ellenére – újra indult 1945 után.
Kárpátalja 1944-ben sorozatos változásokat élt meg. Az év első hónapjaiban még a béke szigetének számított a terület, majd fokozatosan elérte a háború. Az ország német megszállása véget vetett az addig megszokott nyugodt közhangulatnak, amin csak rontott a gyakorta sarcolásokat végző német katonák megjelenése. Áprilisban kettős, katonai és polgári közigazgatást vezettek be, amely végrehajtotta a zsidó lakosság összegyűjtését és deportálását, valamint vagyonuk elkobzását. A vagyonuk – már amit nem hordott szét korábban a lakosság – állami felügyelet alá került, amelynek jelentős részét a zajló háború szolgálatába állította a magyar politikai vezetés. Ilyen volt a zsidók termőföldje is, amelynek szétosztása a háború és közellátás céljait egyaránt szolgálta.
1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, amely nem fogadta el a korábban küldött ultimátumot. A tervek szerint a szerbeket az 5. 6. és 2. osztrák-magyar hadsereg gyűrte volna le, de idő közben az orosz hadüzenet miatt a 2. hadsereg az északi hadszíntérre lett átszállítva. A császári és királyi csapatoknak 1914. december 1-re sikerült elfoglalni Belgrádot, azonban a szerb ellentámadás nyomán december 16-án ismét szerb zászló lengett a Kalemegdán-erődön. Ezt követően Szerbia legyőzése csak külső segítséggel valósulhatott meg 1915 októberében. A megszállt területekre detektívfelügyelőket, hírszerző tiszteket küldtek, hogy a gyanús elemeket kiszűrjék. Egy, az újvidéki m. kir. állami határszéli rendőrkapitánysághoz beosztott határrendőrtanácsos 1915 októberében Belgrádban tartózkodott, ahol lefoglalt egy nyomtatványt. Erről 1915. október 25-én értesítette a belügyet, négy nappal később pedig már a fordítás is a rendelkezésre állt.
Apor Gábor báró, volt szentszéki követ 1950-től a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodáját vezette. Ilyen minőségében írt levelet 1954-ben Aday Jánosnak az olaszországi magyarok helyzetéről. Aday kérésére reagált Apor a levelével, amelynek elkészítéséhez két munkatársa, Hlatky Endre irodavezető és Kállay Kristóf titkár készített egy-egy tervezetet. Jelen ismertetésben Apor helyzetjelentését jegyzetekkel ellátva tesszük közzé, amelyekben a kevésbé ismert személyek életrajzi adatait is közöljük.
„Kedves sportesemény előtt áll Zebegény közönsége. Háromszáz fiú és leányka részvételével sportünnepet rendez a Virág Egylet [...]. Az ünnepet olimpiai felvonulás nyitja meg és fáklyás staféta fejezi be. Az olimpiai tüzet a Virágnyaralókból kiindulva a Zebegényt körülvevő hegyek szerpentinjein át hozzák vissza a staféták a játszótérre. A rendező egyesület elnöke, Károlyi Lászlóné grófné meghívta a »gyermekolimpiászra« a magyar olimpiai bajnokokat, akik megjelenésükkel felejthetetlen emlékről gondoskodnak az ünnepre nagy lelkesedéssel készülődő gyermeksereg részére.” – hívta fel a figyelmet a jeles eseményre a Budapesti Hírlap 1936. augusztus 27-i száma.
A huszadik század második felének Magyarországán szinte közmondássá vált a vicc a „jereváni rádió” valóságot elferdítő híradásairól. A vicc a következőképpen hangzott: Megkérdezik a jereváni rádiótól, igaz-e, hogy Jerevánban Moszkvicsokat osztogatnak. Válasz: „A hír igaz. De nem Jerevánban, hanem Tbilisziben. Nem Moszkvicsokat, hanem Volgákat. És nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.”
A két részből álló forrásközlemény azt mutatja be, hogy Bethlen István egykori magyar miniszterelnök moszkvai fogságára és elhunytára (1945–1946) vonatkozó oroszországi levéltári dokumentumok másolatai milyen úton jutottak Magyarországra 1992–1993-ban, illetve milyen diplomáciai erőfeszítések előzték meg a magyar kormányfő jelképes földi maradványainak hazahozatalát. A publikáció keretében a Moszkvai Magyar Nagykövetség 1992–1994-ben kelt jelentéseit és rejtjeltáviratait adom közre. A kutatómunka legfontosabb eredménye annak felderítése, hogy a Bethlen-iratok hazahozatalára irányuló erőfeszítések több szálon futottak, s – hivatalos és nem hivatalos (szakmai) csatornákon – több ízben jutott Magyarországra Bethlen Istvánra vonatkozó szovjet külügyi és állambiztonsági dokumentáció. A közlemény tehát elsősorban egy hungarika-forrásegyüttes történetét rekonstruálja, ám annak segítségével Bethlen szovjetunióbeli fogáságára vonatkozóan is számos új szempontot felvethetünk.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc története sok szempontból feldolgozott, ugyanakkor egy átfogó monográfia még hiányzik a könyvespolcokról. Ahhoz, hogy az eseményeket térben és időben is megértsük, fontos, hogy minél több szemszögből vizsgáljuk azokat. Az 1956-os eseményeket érdemes nemcsak magyar, hanem egyetemes szemszögből is kutatni, ezért rendkívül érdekesek azok a források, amelyek egy külföldi ország szakembereitől, diplomatáitól származnak. Kívánatos volna, hogy a lehető legtöbb külföldi nemzet szemszögéből vizsgáljuk a felmerülő kérdéseket – ehhez szeretne mozaik kockát szolgáltatni ez a forrásközlés.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után szomorú kép tárult a fővárosiak szeme elé. A szovjet harckocsik és lövegek hatalmas pusztítást végezetek Budapest lakóépületeiben. A leomlott épületeket, belövésektől megsérült lakásokat, üzleteket, megsemmisült homlokzatokat mielőbb helyre kellett állítani. Ez nem csak szociális, de politikai kérdés is volt, ami hatalmas kihívást jelentett a(z újra)berendezkedő hatalom számára, hiszen a közhangulat a második szovjet intervenciót követően rendkívül szovjetellenes, a politikai helyzet pedig bizonytalan és képlékeny volt.
1954-ben magyar diplomaták hazánk argentínai nagykövetségéről indulva propagandakörutakat tettek Bolíviában. Az utakról szóló jelentések a magyar latin-amerikai külpolitikai aktivitás korai éveinek kulturális diplomáciai tevékenységéhez szolgálnak forrásul. Fontosságukat az adja, hogy öt évvel Fidel Castro forradalmának a győzelme előtt keletkeztek, tehát abban az időszakban, amikor a szovjet blokk regionális tevékenysége még kevésbé vizsgált.
A két részből álló forrásközlemény azt mutatja be, hogy Bethlen István egykori magyar miniszterelnök moszkvai fogságára és elhunytára (1945–1946) vonatkozó oroszországi levéltári dokumentumok másolatai milyen úton jutottak Magyarországra 1992–1993-ban, illetve milyen diplomáciai erőfeszítések előzték meg a magyar kormányfő jelképes földi maradványainak hazahozatalát. A publikáció keretében a döntő érvényű forrásbázis, a Moszkvai Magyar Nagykövetség 1992–1994-ben kelt jelentéseit és rejtjeltáviratait adom közre. A kutatómunka legfontosabb eredménye annak felderítése, hogy a Bethlen-iratok hazahozatalára irányuló erőfeszítések több szálon futottak, s – hivatalos és nem hivatalos (szakmai) csatornákon – több ízben jutott Magyarországra Bethlen Istvánra vonatkozó szovjet külügyi és állambiztonsági dokumentáció. A közlemény tehát elsősorban egy hungarika-forrásegyüttes történetét rekonstruálja, ám annak segítségével Bethlen szovjetunióbeli fogáságára vonatkozóan is számos új szempontot felvethetünk.
Az osztrák-magyar katonai tervek egy esetleges orosz-háború kezdetére a szövetséges németek érkezéséig támadó hadmozdulatokat írtak elő. E felvonulási tervnek az volt a lényegi része, hogy az offenzívát hamarabb kell megkezdeni, mint az oroszok, hogy azoknak ne legyen idejük felfejlődni. Azonban az orosz hadmozdulatokat a vártnál gyorsabb ütemben hajtották végre, így a kezdeményezés 1914 szeptemberére Oroszország kezébe került. Az orosz sikerek sok esetben kényszerű vagy taktikai visszavonulásra kényszerítették a Monarchia csapatait, így több osztrák-magyar hadsereg a Kárpátok hágóin próbálta megállítani az orosz „gőzhengert”. A mögöttes területen jelentős számú katonaság lett elszállásolva, illetve „gyülekeztetve”, a hadsereg jelenléte pedig óhatatlanul konfliktusokhoz vezetett a civil lakosság és a katonaság között.
1953 közepén az „új szakasz” kezdetével a Rákosi-korszak számos ellentmondása feloldhatóvá vált. A kommunista párt agrárpolitikájához kapcsolódó leglényegesebb elméleti kérdések rendezésére azért volt ekkor szükség, mert a hosszabb időre tervezett átmeneti időszakban stabilabbá kívánták tenni az agrártermelést. Az MDP parasztpolitikájának a „kulákkérdés” volt az egyik gyújtópontja, amellyel valamilyen módon elméleti-ideológiai téren is foglalkozni kellett az „új szakaszban”. 1953 októberében egy munkacsoport résztémájaként osztották ki feladatul Fehér Lajos számára a kulákpolitika egyes kérdéseinek a tézisszerű kidolgozását.
1976. november 3-án adták át a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) dorogi gyáregységét. Az üzem története azonban korábban, 1948-ban kezdődött, amikor az államosítások során a Népgazdasági Tanács létrehozta az MHV-t. A Dorogon létesítendő hanglemezgyártó üzemről (legalábbis a nagyközségi tanács iratai között) először egy 1969. május 30-i keltezésű, az MHV vezetői által aláírt levél tudósít.1976. november 3-án adták át a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) dorogi gyáregységét. Az üzem története azonban korábban, 1948-ban kezdődött, amikor az államosítások során a Népgazdasági Tanács létrehozta az MHV-t. A Dorogon létesítendő hanglemezgyártó üzemről (legalábbis a nagyközségi tanács iratai között) először egy 1969. május 30-i keltezésű, az MHV vezetői által aláírt levél tudósít.
A Magyar Dolgozók Pártja szemszögéből sikeres, grandiózus Rajk-pert követően Csehszlovákián volt a sor, hogy leleplezze saját párton belüli ellenségét. 1951-ben merült fel Rudolf Slánský neve mint „csehszlovák Rajk”, a pert pedig 1952 novemberében folytatták le. Sztálin és Klement Gottwald 1953 márciusában bekövetkezett halála Csehszlovákiában nem jelentett egyértelmű cezúrát: az „összeesküvő-központtal” összefüggésbe hozott mellékperek egészen 1954-ig tartottak. Nem meglepő tehát, hogy csupán 1955-től kezdődtek meg az elhúzódó felülvizsgálatok. Csehszlovákiában összesen három felülvizsgálati hullám zajlott, amelyek közül azonban érdemi eredményt pusztán a második ért el.
Oldalak
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Ezen a napon történt augusztus 02.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent forrásközlő folyóiratunk, az ArchívNet idei harmadik száma. Friss lapszámunkban négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek témájukat és keletkezési helyüket is tekintve meglehetősen széttartóak: utóbbira példa, hogy a bemutatott források közül egyet Melbourne-ben, egyet pedig Rómában vetettek papírra – s ezek tematikailag is eltérnek egymástól. Előbbi egy résztvevő visszaemlékezése az 1933-as gödöllői világjamboree-ra, a másik pedig egy beszámoló olaszországi magyar kolónia helyzetéről.
Az időrendet tekintve Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) publikációja az első, amelyben az akkor zajló országos események helyi lecsapódását mutatja be levéltári források segítségével: az 1918–1919-es impériumváltások okozta, finoman szólva is turbulens időszakának tiszadobi eseményeit – külön kiemelve az Andrássy-kastély feldúlását – prezentálja írásában.
Várdai Levente (történész muzeológus, Janus Pannonius Múzeum) különleges forrásra hívja fel a figyelmét ismertetésében: ausztráliai kutatóútja során bukkant rá egy eseményen elhangzott beszéd leiratára, amelyben az 1933-as gödöllői cserkész világtalálkozó egy Victoria állambeli résztvevője tekintett vissza az eseményre. A közölt forrás nemcsak a jamboree mindennapjait, vagy épp az európai út állomásait írja le, hanem az is kiolvasható belőle, hogy az 1930-as évek ausztrál fiataljai számára milyen „kultúrsokkot” jelenhetett a magyarországi tartózkodás.
Már a hidegháborús időszakból közöl forrást Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus), amely azonban kötődik a második világháború lezárását közvetlenül követő időszakhoz. Kada Lajos 1952-ben az Amerikai Magyar Katolikus Liga kérésére állította össze jelentését, amelyben az olaszországi magyarok helyzetéről számolt be, akik között még nagy számban voltak olyanok, akik menekültként érkeztek az országba, és még ekkor is különböző táborokban éltek.
Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) ismertetésében olyan forrásokat mutat be, amelyek új információkkal szolgálhatnak Mindszenty József édesanyja, Kovács Borbála 1960-ben bekövetkezett halálával és temetésével kapcsolatban. Utóbbi esemény hozadéka volt, hogy a magyar külügyminisztérium fenyegető fellépése miatt az Associated Press és a Reuters tudósítói végül nem utaztak el a temetésre, amelyen amerikai követség tagjai nem, de francia és olasz diplomaták jelen voltak.
Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. július 23.
Miklós Dániel
főszerkesztő