A Német Parlament meghozza döntését, hogy Bonnból Berlinbe költözik.Tovább
Árérzékenység
1979. augusztus 4.
Erdélyi Sándor cikke az áremelkedések és a pazarlás témáját, az ún. árérzékenység kérdését járja körül, felhívván a figyelmet a költségvetés pontos kiszámításának fontosságára, azon a területeken tapasztalható anomáliákra.
Most, hogy a régóta esedékes árkorrekciókra mégiscsak sor került, nem állítanám, hogy az ország közhangulata a legrózsásabb lenne.
Ki érti, ki nem, ki csak félig. Van olyan is, aki valójában érti, csak egyszerűen nem akarja érteni.
Egyben azonban mindenki megegyezik: alapjában véve árérzékeny nemzet vagyunk. Úgy látszik, történelme folytán minden országot végigkísér egypár már-már nemzeti sajátságnak tekinthető tévhit. Van ezek között ártalmatlan, például, hogy tudunk focizni. De van ártalmas is. És az, hogy árérzékenyek vagyunk, ezek közé tartozik.
Tulajdonképpen nem árérzékenyek, hanem „fogyasztói áremelésérzékenyek” vagyunk.
Mert ha árérzékenyek lennénk, akkor nálunk egy tervezőtől vagy tervezőintézettől meg lehetne kérdezni, hogy egy épület, egy acélszerkezet, egy gép, egy technológia mibe fog kerülni? Alapjában véve ma is meg lehet kérdezni. Meg is mondják. Drága pénzért, beruházási program formájában. Aztán az összeg vagy ennyi lesz, vagy a háromszorosa.
Ha árérzékenyek lennénk, nem mondaná az igazgató a beruházási főosztály vezetőjének, hogy ne lovagoljon az új irodabútorának árain, elvárja, hogy ezt a piti dolgot néhány száz milliós évi fejlesztési és fenntartási alap mellett az elvtársak nyeljék le, tüntessék el! Folytathatnám a sort az igen negatív, tudatos és már tudatalattivá vált példákkal. Mégis, úgy érzem, meggyőzőbb, ha az ember nem a legszélsőségesebb esetek tanulságaival operál. Azt mondják, a felnövekvő ifjúság hibái-erényei a társadalom hibáinak, erényeinek lenyomatai. Egyetértek. Nagyon sok fiatal mérnök és technikus beosztottam van. Nehéz munkájukban – egy zöldmezős gyár telepítésében – szinte nulla tapasztalattal a hátuk mögött – a legjobb tulajdonságaikról tettek tanúbizonyságot. Loholnak esőben, sárban, lógnak szédítő magasban az acélszerkezeteken, ha egy-egy furat gyártáshibás, és skiccelnek, számolnak, embereket osztanak el, beszereznek lehetetlennek kikiáltott dolgokat, és mégis. És mégis úgy állítják össze tizenkét sűrűn gépelt oldalon a leendő TMK-hoz szükséges szerszámok, kisgépek, alkatrészek, egyéni és csoportos védőfelszerelések jegyzékét, hogy azon sem soronként, sem összesítve egy fia forint vagy fillér nem szerepel. Minden betűt meg tudnak magyarázni, minden beszerzésre ajánlott gépe, készüléket, annak műszaki paramétereit és hasznát ismerik, ecsetelik. De hogy mibe kerül ez az egész? ! Fogalmuk sincs.
Két és félmilliárdos beruházás főmérnökeként már sokféle papír aláírásához hozzászoktam. Azokhoz a papírokhoz is, amelyek kapcsán később felelősségre vonás következhet. De azért azt mégis csak szeretném tudni, hogy ennek a gép- és szerszámmegrendelési listának kapcsán, amelyet aláírásommal szentesíteni kell, ötszázezer, másfél, vagy ötmillió forint erejéig vagyok-e felelős? !
És egyáltalán – kérdezem én – tudják-e ifjú, becsületes és szépreményű kollégáim, hogy a fenti összeget számításba vették-e a beruházási programban, vagy a beruházási osztály költségelőirányzataiban? Nem tudják. Ők csak azt tudják, hogy kell. A csőhajlító azért, mert, a sarokköszörű azért, mert, és így tovább. És valójában nehezen értik, miért nyargalok az árakon, a költségeken, miért adom vissza az anyagot, hogy addig ugyan alá nem írom, amíg tételesen összesen rajta nem szerepel a forint, fillér. Visszaveszik és három nap alatt kiegészítik, de kicsit morogva és értetlenül. Korrekten, tisztességesen, mivel, mint mondottam, korrekt, tisztességes és becsületes műszakiak. És az a baj, ha őket megkérdezi valaki, ők is fújják: társadalmunk árérzékeny.
Erdélyi Sándor
Ezen a napon történt június 20.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Az ArchívNet frissen megjelent idei második lapszámában négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek család-, (kultúr)diplomácia-, valamint politikatörténet számára biztosíthatnak további ismeretanyagot. Jelenlegi számunk különlegessége, hogy nemcsak két, eddig még nem publikált interjút közlünk, ezzel engedve teret az oral history számára, hanem egy olyan, komplex képi-szöveges forrást is bemutat egyik szerzőnk, amely a 20. század gyorsan változó nagypolitikai helyzetének egy megmaradt lenyomata.
Éppen ez utóbbi ismertetés forrása keletkezett a legkorábban. Segyevy Dániel (térképész, Herder-Institut für historische Ostmitteleuropaforschung) saját tudományának diszciplínája szerint mutat be egy 1941-ben publikált szovjet térképet, amelynek különlegessége, hogy Moszkva akkori sajátos nagypolitikai álláspontjának a lenyomata. Ez a helyzet gyorsan megváltozott, ugyanakkor a bemutatott térkép azt az álláspontot-állapotot tükrözi, amely értelmében a Szovjetunió csak a második bécsi döntés területi változásait ismerte el, míg az elsőét nem.
Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) az 1956-ot követő megtorlások időszakába kalauzolja el az olvasót publikációjában. Az általa ismertetett források központi szereplője Szénási Géza, aki 1957-ben mint legfőbb ügyész működött. Pozíciójából adódóan volt rálátása a megtorló intézkedésekre, és az ezekkel kapcsolatos gondolatait foglalta össze Biszku Béla belügyminiszternek. Levelét nem ad acta kezelte a szaktárca, hanem megvizsgálták Szénási észrevételeit.
A hidegháborús időszakban a befolyásszerzés egyik módszere volt a különböző harmadik világbeli országok egyetemistái számára juttatott ösztöndíjak rendszere. Magyarország a szovjet blokk részeként szintén élt ezzel a módszerrel. Farkas Dániel (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) forrásismertetésében a bolíviai-magyar ösztöndíjprogramra vonatkozó dokumentumokat mutat be, köztük egy olyan diplomáciai jelentést is, amely Bolívia első állandó magyarországi diplomáciai képviselőjétől származik.
A Jankovich, Károlyi és Apponyi családok fordulatokkal teli 20. századi történetéhez hozza közelebb az olvasót két, eddig még nem publikált interjúval Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár). Jankovich Ilona és Jankovich-Blanquet Ilona saját szavaikkal mutatják be, hogy miként alakult családjuk sorsa a magyarországi kommunista hatalomátvételt követően a franciaországi emigrációban.
Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. május 30.
Miklós Dániel
főszerkesztő