Bevezetés

1945 hatvanadik évfordulója kapcsán többen vitatták, hogy újabb megszállás vagy felszabadulás történt-e hazánkban. Akkoriban elegáns megoldásként „a német megszállás után" kifejezéssel jelölték a második világháborút követő éveket. Még jogszabályokban is ezt a formulát használták. A nemzet nem érezte felszabadulásnak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélyeihez kötött, a Vörös Hadsereg korlátlan hatalma alatt kialakult helyzetet, de nem merték megszállásnak nevezni azt. Először akkor mertek reménykedni abban, hogy megszabadulnak a diktatúráktól, amikor 1945 novemberében a nemzet - a szovjet presszió ellenére - megválasztotta a polgári, paraszti többségű parlamentet, az új kormányt, amely azután megalkotta a köztársasági alkotmányt. A bizakodás pedig addig tarthatott, amíg ez a parlament és kormány tartotta kezében - ha jórészt formálisan is - az ország vezetését.

A sztálinista szélsőséges erők kezdettől fogva azon munkálkodtak, hogy a nemzet akaratának megmásításával egy szovjet típusú rendszert alakítsanak ki. Ez a törekvés fokozatosan teret nyert. A demokratikus erők, a Kisgazdapárt, valamint a Szociáldemokrata Párt egy része bízott a nyugati hatalmak támogatásában, és - az európai hagyományokra hivatkozva - bizonyos ellenállást mutattak. Ezt szovjet részről azonban csak addig vették tudomásul, amíg el nem hidegültek kapcsolataik a nyugati hatalmakkal. 1946 végén, 1947 elején, a háborús feszültséget idéző helyzetben a Szovjetunió Magyarországon is az általa megszállt környező országokhoz hasonló rendszert akart mielőbb bevezetni.

A diktatúra kialakítására irányuló intézkedések közül csak utalunk arra, hogy megrendezték a „köztársaság elleni összeesküvők" konstrukciós pereit, megfélemlítették, háttérbe szorították, letartóztatták, emigrációba kényszerítették a számukra nem megfelelő politikusokat, így magát a miniszterelnököt is, Nagy Ferencet; keresztülvitték a gazdaság jelentős részének államosítását, napirendre tűzték a társadalmat megterhelő hároméves tervet, miközben elhárították a külföldi segítséget jelentő Marshall-tervet; nem utolsó sorban pedig kierőszakolták - a választójog előzetes megnyirbálásával, a választók egy részének kizárásával -, az új parlamenti választások megrendezését, amely számukra a hatalom átvételét biztosította.

A megfélemlített, kétségbeesett polgári politikusok kapkodó ellenakciói ismertek. (L. elsősorban Vida István: A Független Kisgazdapárt politikája 1945-1947. Budapest, Akadémiai, 1976. 241-326.) A kommunista irányítás alatt álló állambiztonsági szervek is élénk figyelemmel kísérték szervezkedéseiket. Megbízottaik, a jelek szerint maguk a Kisgazdapárt tagjai, naponkénti jelentéseket készítettek az egyes csoportokról és személyekről. E jelentések adtak lehetőséget számukra az ellenakciók megszervezésére, a vezetők megfenyegetésére, ellenük eljárások megindítására.

1947 nyarán úgy látszott, hogy sikerül szétdarabolni meggyöngíteni a Kisgazdapártot. Rákosi Mátyásék nyíltan felléptek követeléseikkel, és napirendre tűzték a parlamenti többség megszerzését, „demokratikus" úton a számukra hatalmat biztosító új választások megrendezését.

Az ország politikai akaratának megtörésére, átformálására irányuló kommunista akció ellen a „fordulat évében" az utolsó ellenállást a Kisgazdapárt egyik alapító tagja, a parasztság körében nagy befolyással rendelkező B. Szabó István szervezte. 1944 decemberétől a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára, 1945 augusztusától a Kisgazdapárt Politikai Bizottságának tagja és a párt egyik alelnöke, 1946 februárjától december 18-ig pedig a Nagy Ferenc-kormány államminisztere volt. Az általa szervezett „alkotmányvédő" csoport Nagy Ferenc programjának érvényben tartását, a Kisgazdapárt egységének megőrzését tekintette a legfőbb céljának.

A kommunista párt, illetve a szovjet politikának behódolt kisgazdapárti vezetők ellenakciói miatt azonban a szervezkedés ellankadt.

A végeredmény ismeretes: az 1947. augusztus 31-én megtartott ún. kékcédulás országgyűlési választásokon a Független Kisgazdapárt elvesztette többségét, 68 mandátumot kapott, míg a Kommunista Párt 100, a Szociáldemokrata Párt 67 képviselői helyet szerzett.

B. Szabó István 1947. augusztus 12-én kilépett a pártjából, és csatlakozott a Magyar Függetlenségi Párthoz, de a választásokon már ő sem indulhatott, mivel az Országos Választási Bizottság törölte a képviselőjelöltek sorából. Visszavonult a közéletből 1956. november 2-4-ig azonban államminiszterként részt vett Nagy Imre kormányában. A Legfelsőbb Bíróság ezért három év börtönre ítélte. 1959-ben szabadult, egy ideig fizikai munkából élt, majd 1965-től Békésen - a 83 holdas gazdaságából számára meghagyott - másfél holdas kertjében gazdálkodott.

Tildy Zoltán, aki B. Szabó Istvánt lebeszélte a demokratikus érdekek képviseletéről és védelméről, egy esztendő múltán, 1948. augusztus 5-én, a Kommunista Párt nyomására, kénytelen volt lemondani a köztársasági elnöki tisztjéről. Házi őrizetbe került. 1956-ban ő is államminiszterként vett részt Nagy Imre kormányában, őt is letartóztatták 1957-ben, és hatévi börtönbüntetésre ítélték. Utolsó éveiben, visszavonultságban egy másfélszobás lakásban élt.

Ennyi szabadságot és egyenlőséget hozott a „német megszállás utáni" időszak a szovjetrendszer megvalósítását ellenző, és annak fejet hajtó kisgazdapárti politikusoknak.

***

Az alábbiakban az Állambiztonsági Szolgálat Történeti Levéltárában őrzött számos jelentés közül adunk közre néhány dokumentumot a B. Szabó István által szervezett „alkotmányvédő" csoport próbálkozásairól. A dokumentumok többsége rendőrségi jelentés, amelyek meglehetős elfogultsággal tárgyalják a FKP belső viszonyait. Ismeretes a politikai rendőrség lényegében az MKP kezében volt, így a hangulatjelentések a kommunisták felfogását tükrözik vissza.